„Nincs rá

  • időm,
  • pénzem,
  • energiám,
  • nincs, nincs, nincs, …”

„Majd, ha

  • ez meg az lesz,
  • felnőnek a gyerekek,
  • ezt vagy azt befejeztem, megcsináltam,
  • több időm, több pénzem lesz,
  • ez vagy az elmúlt,
  • egyszer,
  • később,
  • majd, majd, majd, …

„Még

  • nem kezdhetem el,
  • nem vagyok elég jó/erős/gazdag/szegény/szép/okos…,
  • nem tehetem meg,
  • nem léphetek,
  • átgondolom,
  • időre van szükségem,
  • összeszedem magam,
  • nem változtathatok,
  • nem, nem, nem, …”

 

Mik ezek a szavak és mondatok?

Azt szoktuk mondani, hogy KIFOGÁSOK!

 

Még egyszer a kérdés: Mik ezek a szavak és mondatok? Mentség? Ürügy? Igazolás? Esetleg hazugság? Önmagunk becsapása? Igen. Igen. Igen.

Minden kifogás egy hamis válasz, önbecsapás. Mögéjük bújhatunk, ha valamit nem szeretnénk, nem akarunk igazán megtenni, elérni, megvalósítani.

 

Nagyon szeretjük a kifogásokat, és rettenetes módon tudunk ragaszkodni hozzájuk. Már-már természetessé válik, hogy döntéseink során leginkább kifogásokat keresünk, és természetesen találunk is, nem is egyet.

 

Naivan azt gondoljuk, hogy a kifogásokkal másoknak tudjuk megmagyarázni, hogy mit miért nem teszünk meg. De ez nem így van. A kifogásokkal önmagunkat csapjuk be, saját magunknak próbálunk igazolást találni arra, hogy inkább nem lépünk, nem teszünk, nem változtatunk, nem fejlődünk… És annyira kreatívak tudunk lenni a kifogások gyártásában, hogy észrevétlenül egy idő után ez válik a valóságunkká, és a végzetünkké is.

 

Honnan hozzuk a kifogásainkat?

Jelentős részüket felnőtté válásunk során tanultuk meg, amikor szépen belénk nevelték a lemondást, az önkorlátozást, a beletörődést, az „állj be te is a sorba és tedd, amit mondanak, vagy amit a többiek” ideát. Gondoljunk bele, nem egyszerűbb irányítani azt, akinek nincsenek céljai, nem járja a saját útját, hanem teszi, amit mondanak neki? És így szépen lassan elveszíti az ember önmagát, nem lesz önálló véleménye, nem lesznek céljai, csupán tele lesz félelemmel, elégedetlenséggel, önbizalomhiánnyal, kitörni vágyással, ami persze maximum megmarad, mint vágy.

 

Mi rejtőzhet a kifogások mögött? Talán nem nehéz kitalálni, a FÉLELEM.

Félelem a kudarctól, attól, hogy valami nem sikerül, vagy nem vagyunk alkalmasak, félelem mások véleményétől, félelem magától az élettől, az élet megélésétől.

 

A félelem egy bizonyos határig szükséges, védelmet jelent, visszatart olyan dolgok megtételétől, melyek életünkre, egészségünkre veszélyt jelenthetnek. Itt a hangsúly a kontrollon van. Amíg félelmeinket kontroll alatt tudjuk tartani, addig akár hasznunkra is válhatnak. De abban a pillanatban, amikor vélt és kitalált félelmeink kontrollálatlanokká válnak, megbénítanak minket, és létrejön az a fajta tehetetlenség, amellyel egész életünket negatív irányba toljuk.

 

Itt kezdődik az, hogy félünk belevágni, félünk elindulni, félünk megtenni, félünk kimondani, félünk megmutatni, félünk attól, hogy mi lesz, félünk az egész élettől, félünk a változástól.

Ha jól megnézzük, az állandóságra (vélt biztonságra) való törekvésünk nem is természetes, ellentmond minden törvényszerűségnek, egy illúzió. Hiszen minden pillanatban minden változik.

A változástól való félelem mindenkiben benne van, hiszen amit nem ismerünk, attól félünk, tartunk tőle. Ugyanakkor lehet ez a félelem egy egészséges izgalom is, ami erőt is adhat, inspirálhat, kíváncsivá tehet, motiválhat a következő lépésre. Meg kell érteni azt is, hogy minden változás magában hordozza a lehetőségek tárházát. 

 

Kiemelnék néhányat a leggyakoribb kifogások közül, melyeket képesek vagyunk olyannyira dédelgetni, és olyan szintre emelni a hozzájuk való ragaszkodást, hogy mi magunk is elhisszük, és életünk szerves részévé tesszük.

 

Általában, a legegyszerűbb kifogás a körülmények hibáztatása. A körülmények hibáztatása pedig a legjobb kifogás ahhoz, hogy ne csináljunk semmit, hogy ne kelljen elkezdeni élni, hogy ne kelljen megmozdulni, hogy ne kelljen megtenni azt a bizonyos első lépést, hogy ne kelljen belekezdeni abba, amihez kevésnek, „kicsinek” érezzük magunkat.

 

A körülmények hibáztatásával megkapjuk azt az önigazolást, hogy bizony szerencsétlenek vagyunk, nekünk úgysem fog menni, minket csak sajnálni lehet, nekünk nem fog sikerülni, engem elhagytak, becsaptak, túl fárasztó az életem, engem mindenki csak bánt, persze a másiknak sokkal könnyebb, a másik könnyen beszél, és különben is, mit fog szólni a család, a munkatárs, a szomszéd.

 

Mi történik, mikor valaki vég nélkül hivatkozik ezekre a kifogásokra?

Az illető felveszi az áldozat szerepét, és gyakorlatilag mindenfajta felelősséget kiad a kezéből, és természetesen az ilyen emberre mindenki sajnálattal tekint, hiszen azt a látszatot kelti, hogy neki minden oka megvan a sajnálatra, arra, hogy feladja. 

 

Vég nélkül tudjuk kreálni a legkülönfélébb gátló tényezőket, csak hogy valamit ne kelljen elkezdeni, meglépni, megváltoztatni, megélni.

 

Igen, valóban nehéz elindulni, elkezdeni, főleg akkor, ha tényleg nehezített terepen indul az ember. De azzal, hogy nem teszünk semmit, nem lesz jobb semmi. Ilyen helyzetek legfeljebb annyit eredményezhetnek az utunkon, hogy lassabban haladunk, lassabban érjük el a céljainkat, de ez is haladás, sőt, a legtöbb esetben saját fejlődésünkhöz szükséges eszköz mindaz, amit nehézségként élünk meg.

 

Egy másik nagyon kedvelt kifogás: „Én ilyen vagyok. Nem tudok megváltozni.” A mondat második részét inkább úgy mondanám, az illető nem is akar változtatni. Ehhez szokták hozzátenni  a genetikát, ami egy nagyon kényelmes, és nehezen támadható érv is lehetne. De! Való igaz, hogy genetikailag bizonyos külső és belső jegyeink, tulajdonságaink meghatározottak, de közel sem kizárólagos meghatározó tényező a génállományunk! Vegyük csak a legalapvetőbb és legszembetűnőbb dolgot, a testünk változását. Genetika ide vagy oda, testünk az évek előrehaladtával igencsak látványosan megváltozik. Vagyis, aki akar változni, változtatni, fejlődni, az minden esetben képes is lesz rá, meg is fogja tenni a lépéseket, hogy a meglévő alapokra építkezve, egyre jobbá és többé váljon.

 

Sajnos nagyon sokszor hallom, a „Mit fognak szólni …?” kezdetű mondatot. Mit fognak szólni a munkahelyen/otthon/a többiek/a kollégák/mások…? Ez az a bizonyos belénk nevelt megfelelési kényszer, amely felnőtt korunkra életünk szinte minden területén megjelenik. Meghatározza gondolkodásunkat, döntéseinket, egész lényünket és életünket, és előbb-utóbb elveszítjük önmagunkat, mert állandó jelleggel azon törjük magunkat, hogy olyanná váljunk, amilyenné mások szeretnék, hogy váljunk. Életünk minden területén meghatározóvá válik az a gondolat, hogy mit szólnak mások, ha nem állunk be a sorba, és nem tesszük azt, amit mondanak.

Mások véleményét meg lehet, néhány esetben meg is kell hallgatni, de soha nem szabad megengedni magunknak, hogy ez legyen az alapja döntéseinknek.

 

Meg kell tanulni azt, hogy nem kell mindenkinek megfelelni! Nem kell olyanná válni, és olyan életet élni, amilyet mások elvárnak. Ki lehet, és ki is kell állni a sorból, fel kell vállalni önmagunkat, céljainkat, döntéseinket, és meg kell találni saját utunkat, boldogságunkat.

Persze először lehet, hogy furcsának néznek a többiek, esetleg támadások is érhetnek minket amiatt, hogy önálló véleményünk van, saját utunkat járjuk, de ezeket a negatív, lehúzó, bántó, sértő, támadó „véleményeket”, ítélkezéseket, gondolatokat abban a pillanatban le kell rázni magunkról. Nem azért vagyunk itt, hogy a mások által elvárt életet éljük, hanem azért, hogy megtaláljuk és megvalósítsuk önmagunkat.  

 

Gyakori kifogás a várakozás. Igen, a várakozás. „Majd, ha mindenem meglesz, majd, ha házam, kocsim, munkám, pénzem, időm… lesz.” Várunk, de igazából ez is csak félelem a lépéstől. Egy kis mentsvár. Ilyenkor csak azt felejtjük el, hogy az élet itt a Földön nem tart örökké. A várakozással semmi más nem történik, csak egyre jobban eltávolodunk céljainktól, a megvalósításoktól. Tervezgetünk, álmodozunk, és várakozunk, miközben nem történik semmi. Ez azonban nem azt jelenti, hogy meggondolatlanul, felkészületlenül kell egy komoly döntést meghozni, vagy egy lépést megtenni, de ezekben a helyzetekben is már időben el kell kezdeni rákészülni, kis lépésekben haladni a cél felé.

 

Olyan állapot, helyzet, hogy minden készen áll, minden tökéletes nincs. Erre kár is várni. A helyzet az, hogy akár készületlenül, vagy félkészen is el kell indulni, következetesen haladni kell utunkon céljaink felé. Az eszközök, a segítség, a szükséges többi tudás majd útközben érkezik.

 

Ebből a várakozós, halogatós állapotból könnyen áteshetünk a „már túl késő” állapotba. Amikor arra hivatkozással adjuk fel álmainkat, céljainkat, hogy már túl öregek, túl gyengék, túl kevesek vagyunk a megvalósításhoz. Ebben a helyzetben is hajlamosak vagyunk másokhoz hasonlítgatni magunkat, ki hol tart, hány éves, mit csinál, mióta csinálja. Pedig azt kellene megérteni, hogy minden élet, minden sors más és más, nem lehet kettőt összehasonlítani. A saját álmunk, célunk megvalósítása szempontjából egyáltalán nem az számít ki hol tart, hiszen mindenkinek megvannak a saját körülményei, amiből „gazdálkodhat”.

 

A feladat az, és csakis ez számít, hogy elkezdjünk élni, és ezt most kezdjük el, ha még nem kezdtük el. Ha jól szétnézünk közvetlen környezetünkben, biztosan akadnak olyan emberek, akik 40-50-60 év fölött szakmát, munkahelyet váltottak, vagy gyökeresen megváltoztatták életmódjukat, életvitelüket, valami új tanulásába kezdtek, új életet kezdtek … és sorolhatnám.

Soha nem késő elkezdeni, viszont a halogatással, várakozással, kifogások keresésével azzá válhat.

 

Sokan gondolják, és mondják, hogy céljuk elérése túl hosszú folyamat, sok időbe telik, inkább bele se kezdenek. Ezt azért nem értem, mert az idő így is úgy is eltelik, egyik nap követi a másikat, és csakis rajtunk múlik, hogy ezeket a napokat hogyan töltjük, mivel foglalkozunk, mit teszünk. Persze megragadhatunk a langyos vízben, kesereghetünk, panaszkodhatunk, irigykedhetünk másokra…

De választhatjuk azt is, hogy teszünk valamit célunkért, elkezdjük élni az életünket.

 

Nagyon fontos azonban azt is megérteni, hogy ne az eredménnyel foglalkozzunk elsősorban. Való igaz, hogy a neveltetésünk az eredményorientáltságot helyezi előtérbe, azon görcsöl mindenki már egészen gyerekkorától, hogy mikor lesz már látható eredménye tevékenységeinek. És itt a hiba, amikor elfelejtünk élni. Elfelejtjük megélni a pillanatokat, elfelejtjük értékelni azt az utat, amin haladunk, nem vesszük észre a pillanatokban rejlő csodákat, élményeket. Ettől egy idő után üressé, rutinszerűvé, unalmassá válik az életünk, és arra törekszünk, hogy mihamarabb elérjük a célt, ami már nem is okoz akkora örömet, hiszen az odavezető út elveszítette csodáját.

 

Nem számít mennyi ideig tart a megvalósítás, hiszen mindenkinek egyedi ritmusa van, más-más ütemben halad. A lényeg a haladás, a pillanatok megélése, önmagunk fejlesztése, megvalósítása, az, hogy boldogok legyünk.

 

Ne a kifogások gyártásába fektessük az energiát, nincs szüksége senkinek mentsvárra, nem kell elbújni hamis indokok mögé, nem kell menekülni, önmagunk elől úgysem lehet.

Ne arra keressük a választ, hogy mit hogyan ne, vagy mit miért ne, hanem inkább valósítsuk meg azt, a lényeg, hogy tegyünk érte valamit!

 

Önmagunk sajnálata vagy sajnáltatása semmire nem való, sehova nem visz, legfeljebb megmérgezzük vele önmagunkat is és környezetünket, kapcsolatainkat is. Meg kell érteni azt, hogy ha egyet lépünk előre, akkor az élet, a megvalósulás két-három lépést tesz felénk.

Olyan, hogy minden tökéletes körülöttünk, soha nem lesz. De nem is kell, hogy az legyen. Abból kell gazdálkodni, ami éppen van, a többi majd érkezik menet közben. Hiszen mindig változik minden, a körülmények is folyamatosan. Ami most rossz, vagy kevés, vagy nem megfelelő, az holnap lehet, hogy jó, vagy sok, vagy megfelelő lesz.

Ne a körülmények határozzanak meg minket, hanem mi határozzuk meg a körülményeinket!

 

Kell a döntés, kell az elhatározás, kell a szándék és kell a hit ahhoz, hogy az Élet, a Sors, az Univerzum (ki hogyan nevezi) is meg tudja adni a szükséges segítséget, és ha kicsi lépésekkel is, de akkor is haladni tudjunk a megvalósulás, a megvalósítás felé.

 

Sok szeretettel: Nóra