Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű kislány, aki semmi másra nem vágyott jobban, mint a szülei szeretetére, édesanyja figyelmére.

 

Nap, mint nap azt élte meg, hogy bármit is tett, az sose volt jó vagy elég a szüleinek, folyamatosan kritizálták, szidták.

 

Állandó elvárásaik voltak felé, mind az iskolai teljesítés, mind az otthoni feladatok terén.

 

A kislány mindig nagyon szorgalmas volt, mindent megtett úgy, ahogy a szülei elvárták, de a vágyott szeretetet, törődést, figyelmet csak nem kapta meg.

 

Ha próbált is közeledni édesanyjához, mert szerette volna megosztani vele egy élményét, vagy fájdalmát, bánatát, vagy megmutatni milyen ügyesen rajzolt, vagy milyen szépen elmosta az edényeket, minden alkalommal egy jéghideg falba ütközött, néha megesett, hogy egy durva elutasítással együtt.

 

Édesapjára nagyon nem számíthatott, mert ő állandóan dolgozott, alig volt otthon, ha haza is ment, a kislány számára érzelmileg elérhetetlen maradt, kivéve a folyamatos elvárások, amiket édesapja is támasztott vele szemben.

 

A kislány mindezt nem értette, nem értette mit tett, mi az a rossz dolog, ami miatt ennyire elutasítják őt, ami miatt ő ennyire nem szerethető, nem elég jó, és nem tudta mit kellene még tennie azért, hogy ez a jéghideg fal elolvadjon végre.

 

Mindent megtett, teljes odaadással, szorgalommal, lesve azt, hogy mivel tehetne még szülei, különösen édesanyja kedvére.

 

Mindenféle eszközt bevetett, volt hisztis, volt higgadt és megadó, volt erőszakos és kiabálós, volt teljesen csendes és játékos, volt befelé forduló és letargikus.

 

Úgy érezte, bármit is csinált, semmi nem vált be.

 

Ahogy teltek az évek a kicsi lányból nagyobbacska lány lett, és ezzel párhuzamosan teljesen bezárkózott.

 

Már nem kereste a közelséget, már nem akart senkitől érintést, ölelést, nem kért megértést, figyelmet, ő csak a saját kis világát akarta, ahol biztonságban érezte magát.

 

Barátai alig voltak, az a kevés kapcsolat is nagyon felszínes volt, igazából sose nyílt meg senkinek, nem szeretett részt venni közös programokon sem.

 

Nagyon szomorú, csalódott, kiüresedett lánnyá nőtt a kislány.

Élete további éveiben tovább erősítette maga körül a falat, senkinek nem engedte meg, hogy akár egy kis rést is bontson azon az erős falon.

 

Nem engedett senkit a fal mögé.

 

A fal mögött a kicsi lány nagyon szenvedett.

Fájt neki az egyedüllét, a szeretethiány, a múlt.

 

Az élet azonban ment tovább, a felnőtt lány is tette azokat a dolgokat, amiket általában a többiek.

 

 Tanult, iskolákat végzett, majd szakmájában elhelyezkedett, dolgozott.

 

Több párkapcsolati csalódás és kudarc után később férjhez is ment, és úgy érezte (azt hitte), életében először, hogy jól van.

 

Egészen mostanáig, életének jelen szakaszáig.

 

Amikor is egyre gyakrabban vetődik fel a gyermekvállalás témája közte és férje között.

 

És ez a téma egy cunami erejével sodorta őt vissza a múltjába, gyerekkorába, újra megélve azokat a borzalmas érzéseket, amit akkor átélt az elutasítások, a csalódások, az érzelmi bizonytalanság és a törődés hiánya miatt.

 

Tudta, hogy így nem fog gyermeket nevelni, nem fogja leendő gyermekét, gyermekeit ennek a sok szenvedésnek kitenni.

 

Viszont teljesen tanácstalan, hogyan lehetne ezt másként csinálni, megélni, hogyan tudna magából egy egészen más, pozitív érzelmekkel teli nőt varázsolni, aki leendő anyaként is képes nyitni mások felé, képes az ölelésre, a szeretet befogadására, és átadására, a szeretetteli törődésre, és odafigyelésre, aki képes felismerni mások érzelmi szükségleteit, és képes magából úgy adni, hogy ez az érzelmi szükséglet a másikban valamelyest telítődjön, kielégítést nyerjen.

 

Ismerős a történet? Hallottál ilyenről? Vagy meg is éltél esetleg hasonlót?

 

Még mielőtt tovább olvasol, tartsd szem előtt azt a fontos dolgot, hogy nem bűnbakokat keresünk, és hárítjuk a felelősséget másra, másokra.

A szüleid csak azt adhatták és csak annyit, amit és amennyit tudtak.

 

Valószínűleg ők is hozhattak egy csomó fájdalmat, sérülést, lehet, hogy az ő belső gyermekük sem kapta meg azt, amire vágyott volna.

 

Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy megéld önmagad fájdalmait, itt most rólad van szó, és igenis megengedett, hogy dühöt, haragot érezz, hogy toporzékolj, csapkodj, vagy ha épp úgy tetszik, csendes magányodban éld át fájdalmaidat.

És főleg nem lehet akadálya annak, hogy dolgozz magadon.

 

Képzeld el, hogy benned is ott él egy gyermek, aki te vagy. Ő a te belső gyermeked.

 

A belső gyermek valójában te vagy, a benned élő gyermekként. Fogantatásodtól nagyjából a gyermekkorod végéig, amely időszak alatt mindennél erősebben hatottak rád a szülői minták, a neveltetés, minden, amit a felnőttektől láttál és hallottál.

Belső gyermeked, belső gyermeki éned lehet vidám, boldog, aki felnőttként is gyermeki nyitottsággal, örömmel tekint a világra, de lehet szomorú, visszahúzódó, akit sokat bántottak, szeretethiányban, figyelemhiányban nőtt fel.

 

Vele érdemes, sőt kell is minél többet foglalkozni.

 

Hogy van a te belső gyermeked, mit élt meg évekkel ezelőtt? Egyáltalán hol van benned a belső gyermeked? Az, aki annyira vágyott és jelenleg is vágyik a szeretetre, a törődésre, a figyelemre, a megértésre.

 

Figyelsz rá? Hallod őt? Megérted, szereted őt? Most megkapja tőled mindazt, amire vágyott és korábban nem kapta meg? És megannyi kérdés.

 

Ne hidd, hogy csak azért, mert most már felnőttél, felnőtt vagy, a múlt emlékei nem élnek benned, és nem hatnak a mindennapjaidban.

 

Ne hidd, hogy az a kicsi gyermek, aki annyira vágyott a szeretetre, és akit folyamatosan elutasítottak, elhanyagoltak, nem fejezi ki folyamatosan azóta is sértettségét, haragját, dühét, mérgét, tehetetlenségét, a fájdalmát, a félelmét.

 

Hidd el, hogy ő azóta is folyamatosan keresi az alkalmat, hogy indulatait, haragját kiadhassa, bánatát, szégyenét, bűntudatát és mindezek fájdalmát végre kifejezhesse.

 

Még mielőtt szülőséged elé nézel, tégy egy nulladik, sorsfordító lépést.

 

Fordulj belső gyermeked felé, és válj önmagad legjobb szülőjévé.

 

Semmit ne kicsinyelj le, vagy bagatelizálj el, semmire ne legyints mondván, az nem számít már, hanem találd meg azokat az emlékeket, eseményeket, sérüléseket, amelyek hozzájárultak jelenlegi állapotodhoz.

 

Nézd meg mire lett volna szüksége akkor, mi hiányzott neki, és add meg belső gyermekednek azt a figyelmet és megértést…, amit eddig nem kapott meg, hallgasd őt meg, ismerd el érzései jogosságát, és engedd meg most magadnak, hogy újra megéld azokat.

 

Hozd felszínre mi is zajlik benned, ismerd fel a veszteségeidet, a csalódásaidat, a szégyenedet, és öleld magadhoz szorosan azt a szomorú kicsi gyermeket, aki annyira vágyik már a szeretetre, és az érzelmi biztonságra.

 

Eddig a félelmet és ürességet élte meg, kárpótold őt most, teremts neki most a jelenedből egy új otthont, egy olyat, amilyenre mindig is vágyott.

 

Add meg neki a figyelmet, a törődést, a feltétel nélküli szeretetet, támogasd és bíztasd őt, és tanítsd meg mindazokra a dolgokra, amiket nem volt módja eddig elsajátítania, de te ma már tudod.

 

Engedd meg mindezt magadnak, hiszen erre csak te vagy képes.

 

Beszélj belső gyermekedhez, mondd el neki, hogy feltétel nélkül szereted őt és itt vagy neki, támogatod, biztonságban van.

 

Ez egy fájdalmas „munka” lehet, és szükséges, hogy legyen melletted egy segítő szakember, aki szaktudásával, hozzáértésével biztonságosan végigvezet utad ezen szakaszán is.

 

Itt is hangsúlyozom, hogy folyamatról van szó, és nem egy eseményről, ami egyszer csak megtörténik.

 

Ne hagyd, hogy korábbi fájdalmaid, sérüléseid megoldatlanok maradjanak, csak azért, mert most van benned egy kis félelem, hogy szembenézz velük.