Mostani blogomban a személyes határainkról írok, azokról, melyek a külvilággal való kapcsolódásunkban játszanak szerepet.

 

Fontos megértenünk, hogy ha olyan határokat húzunk meg, amelyek önmagunkon belül vannak, akkor semmi mást nem teszünk, mint önmagunkat gátoljuk, lezárjuk, bezárjuk, saját magunkat fosztjuk meg szabadságunktól, szárnyalásunktól. Ilyenkor belülről feszít az érzés, hogy szárnyalnánk, megváltanánk a világot, lépnénk, haladnánk, cselekednénk, … de nem tesszük.

 

Miért? Ennek több oka is lehet. Talán a legtöbbször a másoknak való megfelelés, a félelmek, a hozott negatív sémák, és minták alakítják bennünk a határokat. Ha ezeket nem vesszük észre és nem kezdjük lebontogatni őket, egész életünk másokról fog szólni, elveszítjük önmagunkat, kapcsolódásunkat belső világunkhoz, lelkünkhöz. Lesznek ugyan vágyaink, de azok megmaradnak vágyálmoknak. Lehetnek céljaink, amelyek azonban elérhetetlenek lesznek, az oda vezető úton nem indulunk el, csupán mindenféle kifogásokat gyártunk.

 

Nézzük meg, mi történik akkor, ha a belső határainkat lebontva, a határokat önmagunkon kívülre helyezzük, a külvilág felé egyfajta jelzésként, lelkünk határaként.

A legfontosabb, hogy ebben a pillanatban megszűnik önmagunk korlátozása. Képessé válunk a belső szárnyalásra, felszínre törnek belső értékeink, megértjük azt, hogy felelősek vagyunk életünk alakulásáért, és ez a felelősség meddig terjed, megértjük azt, mert megtapasztaljuk, hogy mit jelent határaink védelme, és mások személyes határainak tisztelete.

 

De miért is kellenek ezek a személyes határok?

Ezeknek a külső határoknak a legfőbb jellemzője, hogy nem korlátoznak, épp ellenkezőleg. Lehetőséget adnak arra, hogy szabadon szárnyaljunk anélkül, hogy a külvilág ebben megakadályozna. Egyfajta védelmet jelentenek belső értékeink számára. Ha meghúzzuk határozott személyes határainkat, mi magunk döntjük el, hogy kit meddig engedünk az életünkbe, már nem bánthat bárki szabadon, nem ronthat ajtóstól senki az életünkbe, nem mondhatják meg mit tegyünk, és hogyan.

Ez a mi kis virágoskertünk, amit kerítés vesz körül. Saját kertünkben, és kizárólag abban, mi gondozzuk a növényeket, mi gyomlálunk, mi locsolunk, mi döntjük el, hogy a kertünk mely részére milyen virágot, vagy bokrot, vagy fát ültetünk, és főleg, kit engedünk oda be.

 

A folytatásban szó lesz felelősségvállalásunkról, és arról, miért fontos megtanulnunk bűntudat nélkül nemet mondani.

 

Szeretettel: Nóra