Nézzünk néhány példát:

 

Türelmetlenekké, feszültté, ingerültté válunk, ha valami várat magára, nincs ott azonnal.

 

Feladjuk, még mielőtt elérnénk az eredményt, mert várni kellene, türelmet kellene gyakorolni, ami manapság egyre kevésbé megy.

 

Felszínessé válunk, hiszen gyorsan túl akarunk lenni mindenen, rohanunk, szaladunk, nem éljük meg a pillanatot, elszalasztjuk az életet, nem tud megtörténni az élmények feldolgozása, nem tudunk fókuszt tartani a sok-sok inger miatt, nem tudunk lecsendesedni, állandóan kattog az agyunk.

 

Kapcsolataink minőségi romlást szenvednek, elszaladunk egymás mellett, azt mondjuk nincs időnk szinte semmire. És még lehetne sorolni.

 

Sokan hiszik azt, hogy ez a normális állapot. Hát nem!

 

Külön kiemelem azt a területet, ahol a gyors eredmények és megoldások „elvárása” kifejezetten rossz irányba is hathatnak.

 

Amikor valaki eljut életében arra a pontra, hogy változtatni, változni akar, és elkezd önmagán tudatosan „dolgozni”, meg kell értenie azt is, hogy ez nem lehetséges egyik pillanatról a másikra. Óriási önbecsapás (és ennek egyéb negatív következménye) azt gondolni, hogy egy segítő technika, eszköz, a kezdeti lépések megtétele azonnali megoldást nyújt.

 

Vannak esetek, amikor látványos eredményeket érünk el, mert nyitottak vagyunk az újra, befogadjuk a pozitív változásokat, de ez nem azt jelenti, hogy egy csapásra minden elrendeződött, mindent megértettünk, gondolatainkban mindent átrendeztünk.

 

Hiszen FOLYAMATRÓL beszélünk.

 

Az utunk során csupa olyan inspirált (nem ego által vezérelt) cselekvést végzünk, amelynek időt kell adni, hogy beépüljön életünkbe, hogy szokásunkká tudjon válni, hogy a tudatalattinkban cipelt negatív mintákat, sémákat felül tudjuk írni, hogy gondolatrendszerünket át tudjuk alakítani.

 

Tudom, és mindennapjaimat is eszerint élem, hogy a tanulás, a tapasztalás, a fejlődés folyamatos.

Nincs olyan, hogy készen vagyok. Olyan sincs, hogy ma eldöntöttem, és holnap készen vagyok.

 

Hosszú hónapok, évek „munkájáról” van szó.

 

Miért?

 

Azért, mert komplett gondolat- és hitrendszereket alakítunk át, és ezzel párhuzamosan megéljük önmagunk, környezetünk, kapcsolataink átalakulását, hiszen ahogyan mi magunk változunk, úgy alakul a minket körülvevő környezet is.

 

A felismert régi és elavult gondolatok, szokások, sémák (melyek gátolnak, blokkolnak, akadályoznak) helyett újakat építünk be az életünkbe. Csomó új szokást alakítunk ki, és tudjuk nagyon jól, hogy a rossz szokásokról leszokni nem egyszerű, újakat kialakítani annyira sem.

 

Életünkbe vissza-visszatérő élethelyzeteket ismerünk fel, elemzünk, új megoldásokat keresünk, amelyek mentén egy másfajta, jobb, könnyedebb élethelyzetet teremtünk.

 

Felismerjük és elfogadjuk, hogy vannak félelmeink, megkeressük ezek honnan is erednek, és fokozatosan szembenézünk velük.

 

Sokszor nehéz, sőt kifejezetten fájdalmas a folyamat. Érzelmekkel telített, mélyen eltemetett fájdalmak, félelmek, traumák jönnek felszínre, melyekkel szembe kell nézni. Nem legyinthetünk, nem söpörhetjük tovább a szőnyeg alá, már nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének, mintha nem is zavarnának.

 

Ezen az úton szükséges, hogy elfogadóak, türelmesek, megértőek, alázatosak és messzemenően őszinték legyünk önmagunkkal.

 

Nagyon fontos megérteni, hogy ebben a folyamatban (is) önmagunk felé a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és elfogadással legyünk. Ne minősítsük, ne bántsuk, ne bíráljuk, ne véleményezzük magunkat, ne ítélkezzünk önmagunk felett, rombolás helyett emeljük önmagunkat!

A mi döntésünk melyiket választjuk, de akármelyik utat is választjuk, mindegyiknek lesznek következményei, és nem mindegy milyen.

 

Legyünk tudatosak, fegyelmezettek, kitartóak, fókuszáltak. Mindig van választásunk, hogy egy adott helyzetben, szituációban hogyan döntünk, hogy milyen formájában mutatjuk meg magunkat, hogy milyen érzést, gondolatot választunk.

 

Hogy megéri-e?

Igen, igen, és IGEN!

 

Minden fájdalmas és kijózanító felismerés, minden könnycsepp, minden kételkedés, minden kétségbeesés, minden olyan pillanat, mikor darabjainkra hullunk, minden olyan pillanat, mikor csak sodródunk, minden olyan pillanat, amikor teljesen összezavarodunk.

Megéri!

 

Mert egyszer csak minden letisztul.

Minden kis darabka a helyére kerül.

Megértjük a történések valódi okát, a mögöttes tartalmakat.

Már nem cipelünk tovább terheket, feldolgozatlan emlékeket, fájdalmakat, sérelmeket.

A múlt terhei nem nehezednek ránk tovább, nem akadályoznak, nem gátolnak.

Felismerjük a múltunk erőit, a tanításokat, a tapasztalásokat, melyek segítettek utunkon.

Végre lecsendesedünk, megértünk és elfogadunk.

Csak az itt és most létezik, ahol képessé válunk a legteljesebb formájában megélni önmagunkat, és az életünket.

 

Szeretettel: Nóra