Tegyük fel a kérdést, kit akarunk ezzel becsapni? És miért? És valójában kit csapunk be ezzel a hozzáállással?

 

Ne higgye azt senki, hogy azért, mert éppen fél, haragot, dühöt, szomorúságot érez, és adott pillanatban nem ontja magából a ragyogást, a derűt, akkor vele baj van. Mindez csupán azt jelenti, hogy ő is ember, és igenis vannak érzései, és megéli azokat az érzelmeket is, melyek az érem negatívnak hívott oldalán sorakoznak.

És ez így jó.

 

Az érzelmek elfojtása ugyanis, egyenes út valamilyen megbetegedéshez. És itt szó van mind a negatív, mind a pozitív érzelmekről, illetve azok elfojtásáról, meg nem éléséről.

 

Ilyenkor olyanok vagyunk, mint egy kukta. Még akkor is, ha tudatosan nem veszünk tudomást elfojtott érzelmeinkről, próbáljuk a szőnyeg alá söpörni azokat, bagatellizálni, és inkább a strucc-politikához folyamodunk.

Egyik sem jó taktika.  Előbb-utóbb ugyanis valamilyen (igen változatos) formában utat törnek maguknak az elfojtások. És sokszor nagyon kellemetlen formában.

 

(Nyilvánvalóan akadnak helyzetek (és jelen írás elsősorban nem ezekről szól), amikor szükséges adott pillanatban az érzelmek ki nem mutatása, például, ha munkahelyen vitás helyzetben nem szeretnénk hirtelen dühből reagálni, célszerű kicsit visszavonulni, lehiggadni. Viszont ezekben a helyzetekben is meg kell találni rövid időn belül azt a lehetőséget, amikor rendezhetjük a konfliktust, kimondhatjuk a bennünk megjelent érzést, érzelmet, felszínre hozhatjuk a bennünk lévő dühöt, haragot, frusztrációt.)

 

Miért nem tudjuk megélni, kimutatni az érzelmeinket, érzéseinket?

 

Mert nem tanultuk meg. Nem tanultunk meg bánni velük, különösen azokkal, melyek fájdalmasak, valamilyen negatív visszacsatolást váltanak ki a külvilágból. Sőt, tovább megyek, felismerni, megnevezni sem tanultuk meg őket.

 

Azt tapasztaltuk, leginkább gyerekkorunkban, (és ezt a tapasztalást cipeljük magunkkal még ma is), hogy ha valamilyen dühöt, haragot, frusztrációt, sérelmet, fájdalmat, szomorúságot akartunk kimutatni, azért valaki megszólt, ránk kiáltott, rosszallását fejezte ki, legyintett, magunkra hagyott…, mi magunk pedig azt éreztük, hogy nem szeretnek, bizonyos érzelmeink kimutatása miatt nem vagyunk szerethetőek.

 

Olyan is előfordulhatott, hogy épp az öröm, a boldogság, a jókedv kimutatása, megélése váltotta ki a környezet rosszallását, hiszen ezzel felismerte a környezet a saját frusztrációját, fájdalmát, keserűségét, és igyekezett a másik pozitív megélését a maga negatív szintjére visszarángatni.

Talán mi magunk is emlékezhetünk olyan „kedves” megszólásokra, mint a „Most mi olyan vicces?”, „Te mit nevetsz?”, „Minek örülsz ennyire?”, és hasonlók.

 

Mi maradt hát? Mit „tanultunk” meg ebből? Azt, hogy egyszerűen ne mutassuk ki, tagadjuk érzéseink létjogosultságát, azért, hogy megfeleljünk másoknak, nehogy saját érzéseink megélésével megbántsunk másokat, hogy ezzel szerethetővé váljunk, szerethetőek maradjunk.

 

Gondoljunk csak a következő mondatokra: „Ne sírj már, katona dolog!”, „Egy erős kisfiú nem sír, főleg ilyen kis dolog miatt!”, „Egy nagy kislány nem hisztizik!”, „Fejezd be, ez semmiség!”… És még lehetne sorolni. Milyen üzenetet is kap ilyenkor egy gyerek? Hogy rejtse el a fájdalmát, nyomja el a megjelenő érzést, mert az zavaró, attól ő rossz, nem szerethető, és egyébként a környezet sem tud vele mit kezdeni.

 

Akkor, amikor olyan megoldással igyekszünk „kímélni” a gyerekeket, hogy nem mutatjuk ki, nem beszélünk például haláleset, veszteség kapcsán a saját érzéseinkről, fájdalmainkról, félelmeinkről, semmi mást nem üzenünk, minthogy titkoljuk a fájdalmunkat, és így a gyerek sem beszélhet a sajátjáról.

 

A későbbiekben pedig, mikor felnő a gyerek, megijed saját érzéseitől, ha egyáltalán felismeri és meg tudja nevezni azokat, nem tud bánni velük, nem mutatja ki, nem éli meg, inkább elnyomja, lelke mélyére temeti azokat.

 

Amikor elfojtjuk az érzéseinket, úgy teszünk, mintha nem is léteznének. Sokszor inkább valami mással tereljük a figyelmünket saját magunkról, a felszínre törekvő érzelmekről, érzésekről: zajt csinálunk magunk körül, TV, rádió szóljon inkább, amikor egyedül vagyunk, megijedünk az én-időtől, hiszen akkor magunkra kellene figyelni, legyintünk egyet és jól megerőszakolva saját magunkat, inkább elnyomjuk a feltörekvő emléket, érzést, megélést.

 

Általában azokat az erős érzelmeket fojtjuk el leginkább, melyekkel kapcsolatban valamilyen kényelmetlen, kellemetlen tapasztalatunk van, amiket „rossznak” tekintenek, vagy bírálnak, ha kifejezésre jut, úgy, mint a düh, harag, félelem, szomorúság, csalódás. Manapság a kellemetlen, kényelmetlen, fájó, negatívnak titulált érzésektől megrettenünk, próbáljuk minél hamarabb eltávolítani érzelmi skálánkról. A környezet általában rá is erősít erre a folyamatra, hányszor kapunk olyan kért vagy kéretlen „tanácsot”, hogy: „Szedd már össze magad!”, „Semmi okod, hogy szomorú légy!”, „Inkább légy hálás, annak kéne lenned!”, és az egyik kedvencem: „Engedd el, és lépj tovább!”. Itt jegyzem meg, hogy ezek a kifejeződések 99%-ban szintén gyerekkorba nyúlnak vissza. 

 

Mi történik?

 

Az elfojtott érzelmekből gátak lesznek, hiszen mi magunk gátoljuk annak megjelenését, és a cselekedeteinket is úgy irányítjuk, hogy a lehető legjobban elkerüljük a megjelenni kívánó érzelem kimutatását, megélését. Vagyis kifelé nem adunk információt arról, amikor például valami rossz, fájdalmas, dühít, haragot, frusztrációt vált ki.

 

Ezek a gátak negatív irányba még inkább rombolnak, hiszen még több elfojtást generálnak a gátolt viselkedési formák. Egyre jobban elnyomjuk magunkat, nem vállaljuk fel önmagunkat, nem érvényesítjük érdekeinket, nem fejezzük ki szükségleteinket, és ez elvezet addig, hogy „Mindenki csak kihasznál.”, „Senki nem szeret, senkinek nem kellek, senkinek nem számítok.”, „Mindenki csak belém rúg.”, „Nem vagyok fontos.”.

És ettől még több harag, düh, frusztráció keletkezik, amit újra csak elnyomunk, és ezzel bezárult a kör, amit újra és újra körbe és körbe futunk. 

 

Mi következik?

 

Az elfojtott érzelmek megjelenhetnek fizikai betegségek formájában (pl. emésztési problémák, vérnyomásproblémák, szívproblémák), melyek nyilvánvalóan az egészség kárára mennek. Az elfojtott érzelmek csökkentik az immunrendszer megfelelő működését, az ember sokkal fogékonyabbá válik a betegségekre, mentális problémákat okozhatnak, mint stressz, depresszió, félelem, melyek szintén elvezetnek a komolyabb fizikai megbetegedésekhez.

 

Megjelenhetnek időről-időre, újra és újra kirobbanó feszültségek formájában, melyek a kapcsolatokat nagymértékben rombolják, és mellette a dühkitörések szégyent, bűntudatot okoznak az illetőben, akiben így a harag elfojtása még erőteljesebbé válik.

 

Előbukkanhatnak az elfojtott érzelmek a másikra történő tudattalan kivetítés formájában is, amikor újra és újra haragos, verbálisan bántalmazó, agresszív viselkedésű emberekbe, kapcsolatokba bonyolódik az illető, még maximális alkalmazkodása ellenére is.

 

Hogyan mutatkozik meg?

 

Azoknak, akik elfojtott érzelmekkel élnek, nagyon nehéz megnevezni, megérteni, felismerni az érzelmeiket.

Nehezen nyílnak meg, nehezen fejezik ki mások felé megéléseiket, érzéseiket, azt is nehezebb felismerniük, ha valami nem az ő szükségleteiknek megfelelő. Sokszor érezhetik magukat fásultnak, gyengének, stresszesnek, idegesnek, még úgy is, hogy nem tudják mi az oka.

Kellemetlen számukra, ha mások a saját érzéseikről beszélnek, és gyakran palástolják negatív érzéseiket azzal, hogy vidámnak, nyugodtnak, mosolygósnak láttatják magukat.

 

Mindez a mindennapi cselekvésekben is megmutatkozik, nem szeretnek egyedül lenni, nehogy szembe kelljen nézni, fel kelljen fedezni bizonyos érzéseket, érzelmeket, gyakran vannak társaságban, emberek között, akár a közösségi médiában is.

Ha érzéseikről kérdezik őket, az gyakran zavarja, irritálja őket, egy „Hogy vagy? Hogy érzed magad?” kérdést lezárnak egy egyszerű, fogak között nehezen kipréselt „Jól.” válasszal.

 

Mit lehet tenni?

 

Természetes hogy az ember arra törekszik, hogy elkerülje, hogy rosszul érezze magát, hogy konfrontálódjon mélyen benne lévő érzelmeivel, főleg, ha azok fájdalmasak, kellemetlenek, sérelmekkel átitatottak.

 

Ugyanakkor vegyük észre, értsük meg, hogy az elfojtások feldolgozása szintén egy folyamat, amely hosszabb távon hozza el az érzelmi jóllét állapotát, és mindazokat az eredményeket, melyeket különböző életterületeink pozitív irányú változásakor tapasztalunk.

 

Az elfojtott érzelmek felismerése, megnevezése, feldolgozása nagyon sok változást hoz az életünkben. Az elfojtás eleve rengeteg energiát emészt fel, ami, ha felszabadul, gyökeresen átrendezheti gondolkodásunkat, hozzáállásunkat, egész életfelfogásunkat.

 

Érzelmeinkkel, melyeket megtanulunk felismerni, megnevezni, behatárolni, szabályozni, kifejezésre juttatni, sokkal bátrabban és tudatosabban kezdünk el bánni; önmagunkkal és másokkal való kapcsolataink minőségi változáson mennek keresztül; a betegségek gyógyulhatnak; csökken a stressz; elégedettebbekké válunk életünkben; gátlásaink oldódnak, így jobban figyelünk saját magunkra, vágyainkra, szükségleteinkre; kibontakoztathatjuk önmagunkat.

 

Az érzelmeink kifejezése rólunk kell, hogy szóljon, arról, hogy az adott helyzetben mi mit érzünk, hogy érezzük magunkat. (Az elfojtások feloldása, érzelmeink megélése, kifejezése, … nem keverendő össze azzal, hogy beleragadunk a negatív érzelmeink lefelé húzó spiráljába. Ez már egy másik téma, itt most az érzelmek elfojtásáról, azok feloldásáról van szó.)

 

Vannak különböző módszerek, technikák, melyek segíthetnek ebben a folyamatban. Ilyen például a társas támogatás, amikor hozzánk közel álló személynek, akiben megbízunk, kibeszéljük magunkat. Valakinek az írás lehet segítség, különböző naplók vezetése, amibe bátran kiírhatja magából az érzéseit, megéléseit. Segíthetnek a meditációk, a légzéstechnikák, a vizualizációk.

A sírás nagyon is hasznos és támogatandó, ne fojtsuk el, ha érezzük, hogy sírni lenne kedvünk. Lelkileg is megkönnyebbülünk, megtisztulunk, és a könnyek elvezetik a bennünk lévő feszültség jelentős részét.

Hatékony megoldás, ha szakemberhez fordulunk, aki érzelmileg semleges félként tud támogatni, segíteni a problémák feldolgozásában.

 

A változás azonban nem egyik napról a másikra következik be. Hosszabb időbe telik, míg a mélyen elraktározott érzelmeket, érzéseket megtanuljuk felismerni, kezelni, a berögzült viselkedési,- és reakciómódjainkat felülírni.

 

Ebben a folyamatban is nagymértékben szükséges, hogy elfogadóak, türelmesek, megértőek, alázatosak és őszinték legyünk, elsősorban önmagunkkal. A legnagyobb szeretettel, tisztelettel legyünk önmagunk felé, a különböző negatív címkézés, rombolás helyett támogassuk, bátorítsuk, bíztassuk, emeljük magunkat.

 

Szeretettel: Nóra