Az együttműködés alatt bámulatos átalakuláson ment keresztül.

Rövid idő alatt megmutatta életvidám oldalát, szorgalmasan, kitartóan kereste a válaszokat, a megoldásokat, belecselekedte magát egy merőben új állapotba.

Nagyon büszke vagyok rá, és hálás vagyok minden alkalomért.

 

Nóra: „Hogy érezted magad, milyen helyzetben voltál, miben volt elakadásod, mikor felkerestél?”

Dorina: „Eljutottam a teljes szétcsúszás állapotába. Mikor reggelente fölkeltem, már nem is érzékeltem a világot. Totál zsibbadt voltam, rutinból tettem a dolgaimat, de igazából nem is éltem. Azt is mondhatnám, vegetáltam, mint egy amőba.”  

 

Nóra: „Mi volt a legnagyobb kihívásod akkor?” 

Dorina: „A legnagyobb én. Szerettem volna újra érezni magam, megtalálni önmagam, hogy árnyék helyett létezzek. Ez a széthullott állapot egyébként minden életterületemen megjelent negatívan.

Legjobban a párkapcsolatban, ahol eltávolodtunk egymástól, alig érdekelt valami, nem volt intimitás, pedig valahol én is vágytam rá, sok volt a konfliktus, a vita, de igazán oka nem volt. Inkább csak én generáltam. Annyira feszült és ingerült voltam mindig, hogy elég volt, ha csak rám nézett a párom, már ugrottam.

A munkahelyen is nagyon durván megjelent. Nem tudtam hozni a formám, pedig tudtam, hogy sokkal több van bennem, többre vagyok képes. Sokat hibáztam, nem bírtam a tempót, sokszor elkéstem, és kezdtem olyan kiégés félét érezni. Nem volt kedvem semmihez, nem is érdekelt. Persze itt is megvoltak a rendszeres konfliktusok a kollégákkal.

Alig maradt már barátom, szinte mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, annyira magam alatt voltam, hogy senki nem érdekelt.

És a klasszikus önbizalomhiány, folyamatos önrombolás, nem tudtam sehogyan sem elfogadni magam, alig akartam kimozdulni a házból.”

 

Nóra: „Milyennek jellemeznéd az együttműködést, hogy érezted magad benne?

Dorina: „Nagyon komoly! Az első pillanatban éreztem, hogy jó helyen vagyok. Ahogy beszéltél hozzám, az a nyugalom, ahogy reagáltál, kérdeztél, éreztem, hogy figyelsz, és megértesz. És ez már meghatározta a dolgokat.

Végig jól éreztem magam, még akkor is, amikor csak bőgtem, nagyon tetszett, hogy mindig mindent elmagyaráztál, nem maradt bennem kérdés sosem.

Imádtam a házikat, nagyon sokat segítettek. ”

 

Nóra: „Miben és hogyan segített téged a folyamat?”

Dorina: „Először is nem is gondoltam volna, hogy így el vagyok fojtva. Persze ott voltak a jelek, de ez azért durva felismerés volt. Ahogy beszéltem magamról, és egyre mélyebbeket kérdeztél, és haladtunk, egyre jobban nyíltam, jobban láttam meg magam, értettem meg az összefüggéseket.

Úgy érzem, megerősödtem. Kiléptem az árnyékból, és végre tudok lépni. Lassan, de biztosan. És van hova lépnem. Olyan, mintha levegőhöz jutottam volna újra.”

 

Nóra: „Szerinted, mi az, amit önmagadból bele kellett tenned a folyamatba, hogy eredményeket érj el?” 

Dorina: „Nagyon ki akartam már jönni abból az állapotból, amiben voltam. Nem tudtam hogyan kell. Nyitott voltam azt hiszem mindenre. És csinálni kellett azt, amiket mondtál. Például a házi feladatokat.

Igazad volt abban is, hogy a találkozások mellett nagyon fontos, hogy megtanuljak otthon is, vagy önállóan is figyelni magamra, tudatossá válni. Ebben is nagyon sokat segítettél.”

 

Nóra: „Mi volt a legnagyobb változás, eredmény, amit az életedben hozott az együttműködésünk, miket tapasztaltál?”

Dorina: „A párkapcsolatom változott sokat. Többet beszélgetünk, kifejezem magam, több időt töltünk együtt, a párom is mintha sokkal nyugodtabb lenne.

Sokkal magabiztosabb vagyok. Kezdem felfedezni önmagam, mindazt, ami el volt rejtve. Jobban előtérbe helyezem magam. Belekezdtem egy tanfolyamba, ami már régi vágyam volt, de mindig lemondtam róla. Ez most egy nagyon nagy lépés.”

 

Nóra: „Hogyan látod most önmagad, a jövődet, mi és mennyiben más most, mint korábban?”

Dorina: „Mint, akit kicseréltek. Sokkal összeszedettebb, nyugodtabb, rendezettebb vagyok. Vannak céljaim, ami óriási dolog. Megkönnyebbültem, nem érzem azt az őrült feszültséget belül.”

 

Nóra: „Mit üzennél azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, elakadásaik vannak, és nem mernek lépni, segítséget kérni, hezitálnak?”

Dorina: „Ha így folytatják, sokkal rosszabb lesz, és eljöhet az a pont, amikor már nem lehet visszacsinálni. Én majdnem odáig jutottam.

Szóval, itt nincs mitől félni. Kell kérni segítséget, mert tényleg ki lehet jönni a legmélyebb pontokról is. Sajnos én is sokáig halogattam, lebeszéltem magam, féltem, kishitű voltam, de visszatekintve, kicsit sajnálom, hogy nem léptem hamarabb. Mert most nagyon jól érzem magam, és ha nem kértem volna a segítséget, nem tudom, hol lennék most.”